Emlékezés az áldozatokra

Virtuális megemlékezés a romagyilkosságok áldozataira - a 2008 és 2009 között történt atrocitásokra emlékezik a Fullajtár Andrea, Gryllus Dorka, Kulka János és Nagy Zsolt főszereplésével készült rövidfilmek, amelyekkel az X Kommunikációs Központ országszerte virtuális megemlékezést indított, hogy a tragikus események ne merüljenek feledésbe.
2008 és 2009 között hat roma ember, köztük egy négyéves gyermek vesztette életét, és többen súlyosan megsebesültek a romák elleni támadássorozatban. 2009 augusztus másodikáról harmadikára virradóra gyilkolták le Kislétán Balogh Máriát, és sebesítették meg életveszélyesen 13 éves kislányát. 64 évvel korábban ugyanezen a napon, ugyanezekben az órákban semmisítettek meg több ezer romát Auschwitz-Birkenauban.

A Fullajtár Andrea, Gryllus Dorka, Kulka János és Nagy Zsolt főszereplésével készült párperces spotokkal a kezdeményező X Kommunikációs Központ országszerte virtuális megemlékezést indított, hogy a tragikus események ne merüljenek feledésbe.

Budapesti mozik, a Művészetek Völgye, a Telenor és még több tucat civil szervezet mellet az A38 Hajó és a képzőművészeti tevékenyésgét vezető K. Petrys is csatlakozott a virtuális megemlékezéshez, melynek keretében augusztus 2-án, a roma holokauszt nemzetközi emléknapján levetítjük, vagy felületeniken nyilvánosságra hozzuk a Bőrük volt a bűnük című romagyilkosságok áldozataira emlékező kisfilmeket.

A szervező X Kommunikációs Központ egy fiatal civil szervezet, melyet a Pulitzer-díjas újságíró, Varró Szilvia alapított, annak érdekében, hogy társadalmi ügyekben változásokat generáljon a kommunikáció eszközeivel.

MEGJELENT!

SZOMBATHY BÁLINT: DRMÁRIÁS
Képzőművészeti album magyar és angol nyelven, 280 oldalon, több mint 350 színes reprodukcióval, a K. Petrys kiadásában és az Alexandra terjesztésében

drMáriás Béla majd három évtizedes festészeti tevékenységének bemutatására vállalkozik az impozáns album, amely az eddig kevéssé ismert újvidéki periódusából származó különleges alkotásoktól egészen az utóbbi években keletkezett, nagy visszhangot kiváltó politikusportrékig mutatja be a páratlanul izgalmas és gazdag alkotói pályát. Szombathy Bálint drMáriás tevékenységét a nyolcvanas évek közepe óta kíséri figyelemmel, így tanulmánya egyszerre szakmai mélységekig hatoló, és a történelmi viharokat ugyanúgy átélt honfitárs perspektívájából kifinomult költői magaslatokat felmutató szöveg. Amellett, hogy a magyar és angol nyelven olvasható tanulmány bemutatja ezt a különleges képzőművészi opuszt, egyben kidomborítja a művész alkotó munkálkodásának műfaji sokszínűségét is. A több mint 350 színes reprodukció dinamikus „képregényként” mutatja be drMáriás festészetének legfontosabb támpontjait, amelyekből jól kiolvasható az opusz belső fejlődése, lépésről-lépésre történő érlelődése, átgondolt és megújuló szemléletváltása.
A K Petrys szervezésében és az A38 Kiállítóhelyen megrendezett Szép képek a szeretet világából című legutóbbi drMáriás-kiállítás megnyitóján Gulyás Gábor esztéta, a Műcsarnok igazgatója többek között a következőket mondta: „Nehéz olyasmit mélyebben elmagyarázni, amit könnyű megérteni – úgy gondolom, drMáriás képeivel is ez a helyzet. Az, hogy a megváltást kínáló ideológiáknak nem szabad bedőlni, régi történelmi tapasztalat, mégis bedőlünk újra és újra, talán mert képtelenek vagyunk lemondani a megváltásról. A megváltó művészet képzete legalább a romantika óta széles körben ismert, ennek ellenére nehezen tudjuk elfogadni. Hogy egyetlen műalkotás vagy egy kiállítás új irányt szabjon egy ember életének… Persze, olvastunk már efféléről, de dörzsölt kelet-közép-európaiakként nem dőlünk be az ilyesminek. Magyarán szólva: nem hiszünk a művészetnek, de hiszünk a politikának. Hiába tudjuk, hogy a művészet igaz, a politikusok pedig becsapnak bennünket. Megérdemeljük a politikusainkat, mondhatnák az olyan reflektált, bölcs művészek, mint drMáriás, de nem teszik. Az itt látható képek sem ítélkeznek – sem rólunk, sem arról a két világról, amelyet különböző idézetekként megjelenítenek. Csupán megmutatják: ez van. És azt is, mi az, ami nincs. Nincsenek horatiusi középutak: vagy Marx vagy a Szűzanya. Vagy-vagy. Vagy megadatott nekünk a hit kegyelme, vagy nem – köztes megoldás nincs. Választanunk kell, folyton folyvást választanunk kell. Vagy leszúrom a felebarátomat vagy nem: nincs lehetőség arra, hogy csak kicsit öljem meg. Ez a morális belátás ad drMáriás fantasztikus képeinek értelmezési perspektívát. A kiindulópontunk pedig az alkotó lehet, ez a reneszánsz ember, akinek a személyétől a képeit nézve aligha lehet eltekinteni. drMáriás azáltal, hogy magától értetődő természetességgel, autonóm módon van jelen egymástól nagyon különböző művészeti ágakban, szemléletmódjában olyan távlatos reflektáltságot érvényesít, amelynek világteremtő ereje van.”

A kötet létrejöttét az NKA és az Emberi Erőforrás Minisztériuma támogatta:

drMáriás az albumot az Ünnepi Könyvhéten június 7-én 18 és 19 óra között dedikálja az Alexandra csoport standjánál Budapesten a Vörösmarty téren, valamint Pécsett június 9-én 19 órától a Könyvudvarban a Király utca 9-ben, ahol Jankovics Zoltán költővel, a Pad folyóirat szerkesztőjével beszélget.
A művész legújabb, az albumban is szereplő festményei augusztus 4-éig a Raiffeisen Galériában tekinthetők meg (hétvégén is 10 és 18 óra között, cím: 1054 Budapest, Akadémia utca 6.).

Finisszázs

A héten látható utoljára Chilf Mária, Láthatatlan alaprajz című kiállítása, melynek finisszázsára szeretettel várjuk június 2-án délután 16 és 18 óra között A38 kiállítótermébe.
A kiállítást Mélyi József művészettörténész nyitotta meg a következő szavakkal:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Szívfacsaró ez a kiállítás, pszichológus, vagy író kellene, hogy megnyissa, nem művészettörténész. Mert egy művészettörténész beszélhet a fotók és a festmények összjátékáról, a műfaji átjárásokról, a médiumokról, vagy a bábu mint olyan művészettörténeti jelentőségéről Hans Bellmertől Stephan Balkenholon át napjainkig. Vagy beszéljek az érzékeny festői világról, amely egyre inkább kiteljesedik? Vagy a traumák feldolgozásáról, amiben Maria Lassnig világával rokon? Nincs értelme, mert elmenne a lényeg mellett. Az is igaz viszont, hogy a lényegről meg nem lehet beszélni, ha elmondanánk a traumáinkat, és a gyászainkról, gyászmunkáinkról beszélgetnénk, akkor nem lenne értelme itt állni. Meg nem is bírnánk ki.
Nem is tudom, hogyan lehetne a képekről beszélni, és ez ritkán fordul elő. Talán úgy, mintha mindent periferikus látással fogadnánk be, nem szemből nézve, csak a szemünk sarkából, körülbelül úgy, mintha a hétköznapi mondatokat egy metaforán át látnánk. Látszólag elvétve. Nézzük a széleket, a padló fölött sorakozó évszámokat, tagolják a világot, valakinek a világát, megpróbálnak ritmust adni az elevenségnek. A tagolás, a pontosan kimért szakaszok sora ugyanis a halált nem tudja tagolni, csak az életet. A halál eltorzítja az órákat, régebben nem tudtam nagyobb giccset elképzelni Dalí órájánál, ma már látom, hogy igaza volt. Én is számolom a napokat. Itt az évek sorolódnak fenyegetően a falon, ki vannak mérve az elejétől pontosan a végéig, s ahogy negyvenhéthez jutunk, csak az a kérdés marad, mi történik utána. Nagy fehérség van a végén, vagy valamilyen nagy örvény.
Chilf Mari majdnem pont egy évvel idősebb nálam, így inkább napra, mint évre pontosan kortársam, máshol nőtt fel, s mióta megismertem, sejtem, hogy csak ezért nem gondoljuk mindenről pontosan ugyanazt. A képeiből kiindulva például biztos vagyok benne, hogy az egyetlen megfoghatatlan gyerekkori élményem éppen vele közös: kiskoromban, ha összeérintettem a hüvelyk- és a mutatóujjamat, és egy kicsit egymáshoz dörzsöltem, akkor a szemem sarkából egy örvényszerű képen át beleláttam egy sokkal nagyobb világba, valamilyen megfoghatatlan másik dimenzióba. Meggyőződésem, hogy Chilf Marinak van egy hasonló örvénylátása – csak annyi a különbség, hogy ő ezt a dimenzióugrást a periferikus látással valahogy kibontható képekbe tudja foglalni.
Látjuk még a periférián a színes grafikonokat, kitakarják őket a képek, szinte nem is látszanak. Olyan a fal így, mint egy kórházi lázlap, több színes, szabálytalan EKG-csík. Ahol a képek alatt eltűnnek a vonalak, ott a hiány van, nincs élet. Illetve, ha másként nézzük, épp ott látunk bele az életbe, ahol a vonal megszűnik, ott tárul ki egy metaforányi ablak, amin keresztül beleshetünk a dobozba. Nem is doboz teteje ez, hanem egy csapóajtó, amely egy pillanatra felnyílik, és egy rövid időre láthatóvá válnak a fogaskerekek, a hajógépezet, aztán visszacsukódik minden, az életvonal folytatódik.
A vonalak és a színek között az élet alakulása jelenik meg, nem lehet igazán odanézni, mert elvakít vagy elborzaszt. Chilf Mari azt jeleníti meg, ahogy az élet folyik a képekbe, áramlik ki-be, áramlós képekből áll össze a visszatekintés, egy falnyi önéletrajz. Minden szilárdan a kijelölt helyére kerül, a vonalak közé, mégis minden hullámzik és bizonytalan, a hajó mindig finoman jelzi, milyen könnyen felborulhat minden.
A nagy bábu sem néz ide, a gyorsan hömpölygő Dunát látja, bámul bele a vízbe. A kis önportré a táblát nézi a saját felirattal, a menetekellel, nem látja a képeket, tudja őket kívülről. Ezek a bábuk egyszerre érzékenyek és érzéketlenek – ők így hárman, mert ott van még a fekete puttonyos alak, Ottfried is – mindent tudnak és éreznek, de nem sírnak, nem mozdulnak, legfeljebb elmúlnak vagy eltűnnek.
Chilf Mari naplóját is ismertem régen, abban is kicsi emberkék tettek-vettek, benne voltam én is, ott ágáltam néhány napon. Mert akkor még napokra volt osztva minden, és rendben volt a világ, amely aztán felborult. A falnyi önéletrajz már azt kérdezi, hogy létezhet-e rendben lévő világ? Az önéletrajz megmutatja a világ borulékonyságát.
Ha megérintem az egyik ujjammal a másikat, vagy még inkább, ha megnyomom a karomat, nyoma lesz, bennem. Ha megérintem a másik karját, annak is nyoma lesz. Nyomokat hagyunk, ez a nyomhagyás a lényege mindennek, a művészetnek is: megérintem, nyomot hagyok, hatása van. A karra nézve, elfókuszálva magunk előtt láthatjuk az ereket, a finom szöveteket, amelyeken minden apró érintés ottmarad valahogy. Minden képi lenyomat, folt ott marad, kitörölhetetlenül, ezeknek az érintéseknek a sorából áll az élet, ezek tagolják, fájdalmakkal.
A Kogartban van most egy fotókiállítás, a kisfiammal együtt mentünk el megnézni, nekem írnom kellett róla. Próbáltam elvonni a figyelmét a súlyosabb képekről, hogy legfeljebb csak a szeme sarkából lássa őket, de kiderült így is, hogy három és fél évesen meglepő biztonsággal és könyörtelenséggel ismeri fel és jelöli meg a halált. Vannak olyan idők, amikor az ember a szeme sarkából szembe tud nézni vele, és ha legyőzni nem is tudja, de látni meri. De csak akkor, ha valaki képes rá, hogy nyomot hagyjon róla.
A kiállítást megnyitom.
Mélyi József

Cím: A38 Hajó, Petőfi híd budai hídfő